Hajszoló töredékek, természetben elveszett.
Elszórt suttogás az elmémben,
Ahol az emlékek egykor meghatározták.
Ködös fátylakon keresztül próbálok látni,
Az egykori élet darabjai.
A pillanatok sodródnak, mint a távoli álmok,
Nyomokat hagyva, nehezen megragadható.
Gondolataim felhőkként lebegnek fent,
Suttogó mesék a szerelemről és a szerelemről.
De a jelentés elhalványul, elcsúsznak,
Egy törött nap töredékeit hagyva hátra.
Mint a homokszemek, lassan eltűnnek,
Feloldódás az apályban.
Keményen küzdök, hogy megtartsam őket,
De a lényegük elcsúszik, soha nem maradnak fenn.
A káosz közepette elveszettnek érzem magam,
Kérdés, hogy mennyibe került.
Az apátia eluralkodik, elsötétíti a fényt,
Magányos harcban hagyva.
Ebben az összetört üveg labirintusban,
Olyan igazságot keresek, amely felülmúlja.
Az árnyékok közt folytatom,
Az eltűnt emlékek keresése.
Talán egy napon kitisztul a köd,
Világosságot hozva, félelmet eloszlatva.
Az elveszett gondolatok utat találhatnak hozzám,
És még egyszer tényleg az lehetek.